Tövismadarak

"A mondabeli tövismadár, csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebb, mint a Föld bármely más teremtménye. Ahogy elhagyja fészkét egy tövises fát keres, és nem nyugszik, amíg rá nem talál. Akkor az ádáz ágak között rázendít dalára, és fölnyársalja magát a leghosszabb, leghegyesebb tövisre. Haldokolva fölébeemelkedik önmaga szenvedésének, hogy túltrillázza még a pacsirtát, a csalogányt is. Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbaknak mindig fájdalom az ára. Legalábbis a monda szerint"

Colleen McCullough könyvével februárban találkoztam először, ekkor ugyanis előadást kellett tartanom a suliban az ausztrál irodalomból. Boldogan kezdtem neki, mondván, hogy suliidőben is olvashatok. Még azt is kiszámoltam, hogy mennyi oldalt kell elolvasnom, ahhoz, hogy a lehető leggyorsabban végezzek vele és elemzést meg szereplő jellemzést is írjak. Hát ez nem jött össze (mármint az olvasás része)

Ennek több oka is volt:

1. A betűk mérete és a sorközök. Sűrű sorok és kis betűk. Alig bírtam napi tíz oldalt olvasni, annyir a golyózott tőle a szemem.

2. Annyira sok volt benne a leíró rész (volt ahol a párbeszédek is ezzel voltak helyettesítve) , hogy az egész cselekmény lelassult tőle. Több oldalon keresztül egyhelyben toporogtunk ( pl.: Meggie és Dane beszélgetnek a fűben feküdve). Másik nagy hátránya a leírásnak az volt, hogy elvette belőle a romantikát. :(

3. A nyelvezet. Oké, hogy a 20. században íródott, de mégis voltak olyan részek amiket nem értettem.

De azért volt jó is benne:

1. A helyszín. Számomra különleges volt, mert valljuk be, hogy a legtöbb regény az Amerikai kontinensen játszódik. Imádtam, ahogyan leírja a tájat és a jellegzetes állatvilágot.

2. Maga a Cleary család. Ők megmutatták számomra, hogy egy ilyen nagy család mennyire összetartó ( Frank védelmezi a kicsiket, Meggie vigyáz a gyerekekre, Jim és Patsy összetartása a háborúban és azután is).

3. Ralph és Meggie románca. Ez volt számomra a legjobb rész. Bár kicsit fura volt a közel 20 év korkülönbség. Emlékszem, hogy mikor említés volt róla, mindig kiabáltam, hogy "Az atya ennyi meg ennyi idős Meggie meg fiatalabb". Imádtam a Matlock szigetes részt. Teljesen belelétem magam, úgy éreztem, hogy én vagyok Meggie.

Ami nagyon nem tetszett, de nem ment az olvasás rovására:

1. A leíró részek miattegyrészt a hosszú terjedelem, másrészt pedig a szabad szóhasználat. Nem tudtam elképzelni, hogy a 20. században ilyen szavakat, kifejezéseket használnak.

Vicces dolgok, amik az olvasás közben történtek velem:

1. Ennyi post-itet még nem használtam el egyszerre. A könyv felélnél sem jártam és már 40-50 darabot ragasztottam be.Aztán a végén már hagytam a francba és abbahagytam.

2. Mikor a prezentációra készültem, akkor rákerestem a sorozatra és találtam egy képet. Semmi vicces nem volt rajta, de a név ahogy elmentette (szokásom meghagyni azt a nevet, amit megad) azon röhögtem napokig.

A képet Ladies Drogheda névvel mentette el.

A könyvet végül áprilisban fejeztem be, de akkor már mindegy volt. Az előadásig pont annyit el tudtam olvasni, amennyire szükségem volt. A jutalmam pedig két ötös lett. 

Összességében jó kis könyv volt, de azért 15 éves fejjel nehéz volt. A moly.hu-n a könyv tőlem 4 csillagot kapott.